Gondolat ébresztők, elmélkedések

Az egyik kedvenc idézetem Hérakleitosztól a következő: “Semmi sem állandó, csak a változás maga.” A héten ezt több szempontból megéltem, erről írtam is korábban, viszont annyira érzem még most is aktualitását, hogy elhoztam Nektek újra. Lássuk, miért olyan nehéz a változás és mit nyerhetünk azzal, ha a fenti idézetet minél inkább a magunkévá tesszük.

A változás szerves része az életünknek, akár mi magunk idézzük azt elő, akár az élet hoz olyan fordulatot, ami ezt előidézi. Elsőre mondhatnánk, hogy könnyebb helyzetben vagyunk, amennyiben mi vagyunk az okozói, de ennek megélése sem minden esetben felhőtlen, az útról nem is szólva, ami magához a változtatás döntéséhez elvezet. Ahhoz pedig, hogy az élet által előidézett változásokat könnyedebben kezeljük, eszközök és rutin is szükségeltetik. Ezek hiányában hamarabb találjuk magunkat a padlón egy-egy váratlan eseményt követően.

Nagyon sokszor hallom azt, hogy mást szeretnének az emberek, mint, ami a jelenlegi helyzetük. Ezek megfogalmazása általában minden olyan dolog felsorolásával kezdődik, amit az illetőnem szeretne. Ezt mindig sokkal könnyebben észrevesszük, mi az, ami nem jó. Rendkívül érdekesnek tartom azt, hogy sokkal nehezebb arra irányítanunk a figyelmünket, hogy mi az, amit szeretnénk az életünkben. Saját magamnál és ügyfeleknél is észreveszem, hogy ha azt a kérdést teszem fel, hogy mi az, amit szeretnének, hosszas csend az első válasz. Pedig hatalmas löketet tud adni az előre lépésben, ha tisztán látjuk, hova szeretnénk eljutni.

Erre szükség is van ugyanis, ha eljutunk oda, hogy már nem csak újra és újra ugyanazokat a köröket futjuk azzal kapcsolatban, hogy mi a nem jó az életünkben, azután jön annak a felismerése, hogy a dolgok változni fognak. Ez így most paradoxnak hangzik, hisz épp az előbb határoztuk végre el magunkat, hogy változást szeretnénk. Igen ám, de más állandóan pörgetni magunkat abban, hogy mit nem szeretnénk és más szembesülni azzal, hogy ehhez nekünk cselekednünk is kell. Sőt azt is el kell fogadnunk, hogy ha változtatunk egy dolgon, az olyan lesz, mint egy dominó, hatással lehet egyéb dolgokra is az életünkben.

Ez leginkább azért olyan nehéz, mivel alapvetően az állandóságra vagyunk kalibrálva, mivel az állandóság az, ami biztos és biztonságot ad. Szóval első lépés annak, elfogadása, hogy a változtatással bizonytalanság is jön. Hisz csak a reményünk van, hogy ha változtatunk akkor jobb lesz valami, ami most nem jó számunkra. De ez nem tény, ez egy vágy, aminek meg van a beteljesülési esélye, és az elbukási is. Úgy, hogy amíg el nem érjük a kiszemelt állapotot, addig a biztonságunkat csakis a saját erőnkbe vetett hitünk adhatja, hiszen körülöttünk miden változik.

Ez el is hoz minket a kívülről érkező, ránk erőltetett változásokra. Az idei év kiváló példája annak, mi van, ha tőlünk teljesen függetlenül és ráhatásunk nélkül változnak a dolgok. Ilyenkor tényleg semmi másunk nincs csak az, hogy abból is megpróbáljuk kihozni a legtöbbet, amivel éppen szemben állunk. A pszichológia rezilienciának nevezi azt a fajta rugalmasságot, amivel erőteljes külső hatások ellenére is sikeresen tudunk alkalmazkodni az adott helyzetben. Sokféleképpen lehet a rezilienciát növelni, ilyenek lehetnek a következők:

1. Ismerd fel, hogy a küzdelmed igenis valódi. Ne bagatelizáld el, ne hasonlítsd össze!

2. Vedd észre, amikor és amiben máris reziliens voltál. Hasonlóan megerőltető helyzeteket hogyan oldottál meg?

3. Ne várd, hogy a helyzet majd magától megoldódik. A kontrollérzésünket növelheti, ha kitalálunk egy megoldási tervet.

4. Ismerd meg az erősségeidet, és ne félj használni őket. Mindenki jó valamiben, ezeket érdemes tudatosítani és használni.

5. Nem kell egyedül végigcsinálnod. Sokszor gondoljuk, hogy igen, hiszen gyengeségnek tekintjük a segítségkérést. Merj kérni, mert mások nem gondolatolvasók, lehet fogalmuk sincs, hogy szükséged van segítségre.

6. Értékeld azokat, akik támogatnak – mindegy, hányan vannak. Nem kell sok barát, elég néhány, akire mindig számíthatsz, de őket becsüld!

Akár mi magunk választjuk a változást, akár az élet hozza, egyik sem egy könnyű helyzet az életünkben. Ha úgy érzed, jól jönne a támogatás, örömmel kísérlek a nehezebb útszakaszon, hogy a változás kevésbé legyen megterhelő.

[wpforms id=”430″ title=”false” description=”false”]

Forrás: https://pszichoforyou.hu/8-lepes-a-reziliencia-fele/

Van az úgy, hogy engem is elhagynak a magvas gondolatok és csak ülök és nézem a virtuális papírt. Szeretnék Nektek adni, de belül csend honol és az 5 éves Orsi duzzogva ül, hogy őt már pedig hagyják békén, neki semmihez sincs kedve. Így a mai szubjektív szombat témája ez lett, mi van akkor, ha nem megy vagy nem úgy megy ahogyan mi azt elterveztük?

Ezekhez a heti nagyobb témákhoz általában a hét során szerzem az ihletet. Egy baráti beszélgetés, egy tanácsadás az egyik ügyféllel vagy saját magam terápiája meg is szokta hozni gyümölcsét, de nem mindig. Mit tesz ilyenkor az elveszett tanácsadó, aki lehet kívülről látszólag tudja a válaszokat? Megmutatja, hogy mindenkinek vannak olyan időszakai, amikor nem tudja a választ. Ez lehet egy perc, egy óra, egy nap, hetek, de akár hónapok is. Vannak céljaink, készítünk hozzájuk megvalósítási terveket, és aztán jön az élet a „nem tudom” válaszaival együtt.

Mit tudunk tenni olyankor, amikor üresen bámuljunk azt a csodálatosan papírra vetett kivitelezési mentrendet közben, mélyen belül azt érezve, hogy nem megy? Fáradtak vagyunk vagy reményvesztettek, esetleg eredményekre vágyunk, de úgy érezzük a semmit kapjuk cserébe. Igazából mindegy is az ok, de nincs motiváció, kedv, lelkesedés, a feladat viszont vár, más pedig nem csinálja meg helyettünk. Nekem erre volt már sok féle reakcióm, a következőkben valamiféle saját megküzdési evolúciót vázolok fel.

Igencsak erős megfelelési kényszerből akkor is megcsináltam, ha semmi kedvem nem volt hozzá. Azt tanultam meg, hogy az élet nem kívánság műsor, vannak dolgok, amiket megcsinálunk, mert meg kell őket csinálni, kész. Persze utáltam minden percét, de hát ez van, mi mást tehetnék?

Volt, hogy fogtam és nem csináltam semmit. Jól megbeszéltem magammal, hogy nekem ehhez aztán semmi kedvem és hát miért is ne lehetne az, hogy ha nem akarom, akkor nem csinálom? Így is tettem, majd fürödtem a bűntudatban, hogy nem csinálok semmit, hogy azért mégiscsak kellene és hogy így aztán sose lesz kész. Amúgy meg mit képzelek én magamról, hogy rám nem vonatkoznak a szabályok, amik mindenki másra is, más is megcsinálja, akkor nekem ugyan mi bajom van? Na ezt biztos nem nevezhetjük édes semmitevésnek.

A következőkben próbáltam felmérni, azt, hogy honnan ered az a muszáj, amit én ahhoz a feladathoz rendeltem. Tehát ténylegesen valami olyasmiről volt szó, amit valami elérése érdekében meg kellett tennem, vagy csak én ragasztottam rá a címkét, hogy kell. Például, ha másnap volt a határideje egy beadandónak akkor, ha nem szerettem volna megbukni, akkor maradt az, hogy megcsinálom, kedv ide vagy oda. De elkezdtem elengedi olyanokat, hogy porszívózni kell, mert már egy hete takarítottunk. Ez már hozott némi felszabadulást.

Most már ott tartok, hogy nem csak a kell eredetét vizsgálom, hanem azt is miért is csinálom én éppen azt, amit. Miért létezik egyáltalán az a feladat, mi a célom vele vagy mit ad nekem, ha elkészül? Valamint akkor is elkezdem, ha nem tudom az elején, hogy mi lesz a vége vagy a közepe. Például, akkor is leülök a vállalkozásommal foglalkozni, ha épp poszt ötletem nincs, pedig ez lenne a feladat, de át tudom nézni az egyéb feladataimat, megtervezni a következő napokat vagy fejleszteni magam egy olvasmánnyal vagy videóval.

Így született meg végül ez a mai bejegyzés is. Adtam magamnak időt, próbáltam nem sürgetni az elkészültét és akkor sem kétségbeesni, amikor végre leültem megírni, de még mindig nem volt ihlet. Ilyenkor ugyan úgy ott villogott a szemem előtt a csak egy lépés, mint bármilyen másik esetben. Csak írj egy mondatot, aztán még egyet, egyszer csak elkészül. És tényleg, tessék, elkészült.

A múlt heti bejegyzésben már említettem a jó öreg „kell” mantrát, arra gondoltam, be is hozom témának erre a hétre. Nem tudom te hányszor használod a mindennapjaidban azt, hogy „Ezt így kell…” vagy „Ezt meg kell…”, azt tudom, hogy nekem nagyon sokáig életem számos területén gyakorolt hatást a “nem kell”. Nem kevés frusztrációval, kellemetlenséggel, idegeskedéssel vagy akár bűntudattal tud járni. Azt is tudom, hogy időre lehet szükség, amíg kvázi leszokunk róla, ahogyan azt is, hogy bizony kitartással lehetséges.

Eszembe is jut egy történet, ami most már jó pár évvel ezelőtt zajlott. Emlékszem, akkor még adótanácsadóként tengettem napjaimat egy nemzetközi multinacionális cégnél. Egyik nap teljesen letörve érkeztem be a munkahelyemre, a legnagyobb őszinteséggel semmi kedvem nem volt ott lenni. Fáradtnak éreztem magam és legszívesebben bárhol lettem volna, csak nem ott. Annyira tisztán itt van bennem még most is az a gondolat és érzés együttes, amint beléptem a forgóajtón.

„Nem akarok itt lenni, utálom az egészet, de nincs más, ez van, itt kell lennem, mert dolgozni kell, nincs más lehetőség. Az ember nem áll fel csak úgy cakompakk a munkahelyén, hogy akkor majd lesz valami.”

Anélkül, hogy most kitérnék arra mennyi gyönyörű korlátozó hiedelemmel teli ez a kijelentés, most csak fókuszáljunk arra a két „kell” szóra, na meg arra a bizonyos „nincs más lehetőségre”.

Ennek a kijelentésnek az első megkérdőjelezése sokkal korábban érkezett, mint ahogyan én arra készen álltam volna. Amint már a bekapcsolt számítógépemnél ültem, gyorsan meg is osztottam ezeket a gondolatokat az egyik barátnőmmel, akivel együtt dolgoztunk ennél a cégnél. Elküldtem neki chat-en, ugyanazokat a sorokat, amik a fejemben is cikáztak, azóta, hogy kinyitottam aznap a szemem. Amire nem számítottam, az a válasz volt. „Orsi, ez nem igaz, az hogy itt vagy, az a te választásod.” Kiguvadt szemekkel néztem a monitort és frusztrációm felháborodásba tört át.

„Mi az, hogy az én választásom?”

Gondoltam, majd természetesen ment is az üzenet, hogy ez aztán biztos nem így van, mert ugyan én ezt nem választanám. Közben meg tudtam, hogy nem hiába a felháborodás, valahol legbelül éreztem én ennek a mondatnak az igazságtartalmát. Hogy igenis ezt én választom és ezzel egyidejűleg a szenvedést is választom, amit ez nekem okoz. Ezzel szembesülni viszont akkor és ott, még képtelen voltam.

A szabadságnak ára van, szoktam mondani, az ár pedig a felelősség. Ha én elfogadom azt, hogy mindig minden körülmények között van választásom (már pedig van), akkor létezésem teljesen egésze, annak minden történése és ezzel egyidejűleg az ebben lévő érzelmek, az én felelősségem. Ahogyan elkezdtem ezt a gondolatot szép lassan magamhoz közel engedni, először csak a súlyát éreztem. Leginkább amiatt, mivel bűntudatom volt, hogy cserben hagytam saját magam. Hisz, ha mindig minden rajtam múlik, akkor már nem hibáztathatok másokat vagy a körülményeket, hisz mindig dönthetek másképp. Ha pedig ugyanazt választom, ami nekem nem jó, akkor én vagyok a hunyó.

Majd ahogy telt az idő és ahogy én egyre inkább megbarátkoztam ezzel a felfogással, úgy csökkentek az ólomsúlyok, amik addig rám nehezedtek. A nehézséget a könnyedség és a szabadság érzése vette át. Az a tudat, hogy azáltal, hogy van választásom, az életem teljesen az én befolyásom alatt áll. Félreértés ne essék, ez nem arról szól, hogy minden eseményt én kontrollálok, sőt inkább ennek az ellenkezője. Felismertem, hogy bármi történjék is, az, hogy én azt hogyan értelmezem és hogyan reagálok rá, mindig az én kezemben lesz. Ezt senki se veheti el tőlem, soha semmilyen körülmények között. Ez volt az a pont, ahol végre fellélegeztem.

A választásainknak hatalmas ereje van, mert hatással van életünk minden egyes pillanatára. Talán pont ez a legszebb benne, hogy bármit bármikor megváltoztathatunk vele. Meg lehet, hogy időre van szükség hozzá, mint ahogyan bármily új szokás kialakítása is időbe telik, de megint csak mi döntjük el, hogy mire szánjuk az időnk. A régi, berögzült sémák nyomatékosítására vagy az újak kiépítésére.

Évekkel ezelőtt történt, hogy egy tanfolyami alkalom kellős közepén megszületett a csak egy lépés ötlete. Tisztán emlékszem arra a megkönnyebbülésre, amit akkor éreztem, amikor egyszer csak rájöttem, hogy nem kell előre tudni mindent, nem kell, hogy egyszerre, teljes egészében elkészüljenek a dolgok. Tényleg elég csak látni és megtenni a következő lépést.

Ezt követően ez szinte egy mantra lett számomra. Akárhányszor úgy éreztem, hogy összenyom a sok tennivaló, a megvalósítandó tervek és a millió hogyan, akkor jött önmagam megnyugtatása.

„Elég csak egy dolgot tenned, csak egyet tegyél meg, aztán ha az megvan, megnézzük belefér-e még egy. Ha igen, tök jó, ha nem, az is teljesen rendben van.”

Amikor pedig már a vállalkozás indítása következett, egyértelmű volt számomra, hogy ennek ez legyen az egyik fő üzenete, hogy elég csak egy lépés, bármi is legyen az. Viszont az is igaz volt, hogy azt is elhittem, hogy tényleg mindig kell egy lépés. Az állandó cselekvésbe űztem ezzel magam és hatalmas volt a bűntudat, ha nem volt lépés. Hiszen, ha nincs lépés, hogyan lesz előrejutás? Menni kell, haladni kell, akkor lesz csak eredmény (azóta már ezt a „kell” mantrát is elkezdtem átírni, jó lesz egy következő bejegyzés témájának 😊).

A világjárvány okozta leállás hozta számomra a megvilágosodást ezzel kapcsolatban. Egy bűntudat fürdőzés kellős közepette tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy „Mi van, ha nem kell mindig tenni valamit? Mi van, ha a következő lépés a megállás?” Döbbentem álltam a felfedezés előtt, ízlelgettem, hogy milyen is ez. Arra jutottam, hogy legalább annyira felszabadító, mint az az eredeti felfedezésem, hogy elég csak egy lépés.

Úgyhogy engedélyt adtam magamnak arra, hogy megálljak. Számomra ez még mindig nem jelentett teljes leállást vagy passzivitást, már gyerekkoromban is állandóan azt hallgattam a nagymamámtól, hogy „be vagyok sózva” mert állandóan pörögtem. Azt viszont megengedtem magamnak, hogy máson pörögjek, ne pedig a vállalkozásomon. Három éve csak ekörül forgott minden. Kifejező is a forgás, mert konkrétan az egész életemet felforgattam annak érdekében, hogy egy teljesen új pályán induljak el.

Most már elengedhetetlennek gondolom, hogy felismerjük saját életünkben a megállás szükségességét és fontosságát. Azt, hogy ennek is lehet tere és ideje és ezt meg is engedjük magunknak. Ez megnyilvánulhat a teljes semmittevésben, vagy ahogy az olaszok mondanánk, a csodálatos „il dolce far niente”-ben, vagy lehet az is, hogy választunk egy számunkra feltöltő tevékenységet. Bármit, amit csak azért csinálunk mert nekünk az jó, nem számít más mennyire értelmetlennek, időpazarlásnak vagy hülyeségnek gondolja. Hadd gondolja, ha számunkra az ad valamit, amit más nem tud.

Azt is fontosnak tartom, hogy ha ez elsőre nem megy, ha bűntudatunk van, amikor ezt megtesszük, az is teljesen rendben van. Lássuk, hogy már hosszú évek óta futtatunk egy olyan lemezt, amit nem feltétlenül egyszerű lecserélni. Az már önmagában egy lépés lehet, hogy egyáltalán ennek a gondolatát közel engedjük magunkhoz, hogy lehetségesnek tekintjük azt, hogy a megállás is egy opció számunkra. Még akkor is, ha ezt az elején vagy akár sokáig követi egy olyan érzés, hogy ezt nem lehet, nem szabad vagy nem érdemlem meg. Gyakorlással könnyebb lesz.

Emlékezzünk rá, hogy bármilyen apró is legyen, de minden egyes ilyen tettünk hozzánk tesz és előre visz minket abba az irányba, amelybe menni szeretnénk.