Volt már szó korábban az újratervezésről, most ennek rokonát az újrakezdés jelenségét hoztam el nektek.
Az inspirációs szikrát a témához egy mai találkozón elhangzott mondat nyújtotta. Az egyik nagyon kedves barátnőmmel már épp hazafele vettük az irányt a margitszigeti sétánkból, amikor is szóba került, hogy mostanában már nem edz otthon, én pedig kíváncsian érdeklődtem az okokról. „Volt két hét amíg nem tudtam végezni az adott feladatokat, és utána meg már nem tudtam újrakezdeni.” Akkor és ott még nem is kezdtem vele túl sokat, ám itthon már a mai bejegyzés témáját fontolgatva megint felvillant bennem ez a mondat és a kérdés „De miért is nem?”
Legyinthetnénk egyszerűen, hogy motiváció- vagy akarathiány, ami mellesleg sokszor egy és ugyanazt takarja, és talán egy részről még lenne is némi valóságtartalma. Saját véleményem szerint sok esetben nem ezek állnak a háttérben, hanem egy olyan gondolkodásmód, ami csak szélsőségekben látja a világot. Pontosabban kategorikusan, azaz az információkat szigorúan elkülönülve tárolva.
Így sok esetben csak fekete vagy fehér, igaz vagy hamis létezik. Valami vagy így van vagy úgy van de semmiképpen sem egy kontinuum, amelyen bárhol elhelyezkedhetünk, éppen aktuális állapotunknak megfelelően.
Jelen példánkban két végletünk a következő: ha egyszer elkezdtem akkor csinálom VAGY nem csinálom. Nincs tovább, nincs más esély, nincs olyan, hogy néha csinálom, hogy csak időközönként, amikor éppen úgy tudom alakítani. Nem létezhet ugyanabban az univerzumban egymás mellett békében a hetente egyszer, a hét minden napján és a két hétig egyáltalán semmit sem és utána újra. Hisz vagy csinálom vagy nem. Még közmondásunk is van rá „Ha valamit csinálsz, azt csináld rendesen vagy ne is foglalkozz vele!”
Na de ki is mondja meg, hogy mi az, hogy rendesen? Ha valamivel egy kicsit foglalkozok, akkor az már nem is számít? Ha nem töltök vele naponta órákat, ha nem foglalkozok vele minden nap vagy valami olyan rendszerességgel, amit egyszer valaki megmondott, akkor az már nem is ér? Tényleg kevesebbet számít az, ha nagy ritkán megteszek egy-egy apró lépést, mint az, ha el se indulok? Én is nagyon sokáig éltem a csinálom vagy nem csinálom bűvöletében. Sőt nálam ez még gyönyörűen kiegészült azzal is, hogy akkor már mindent ’jól’ és ’rendesen’ akartam csinálni. Például nem volt elég, hogy elterveztem belefogok egy diétába, rögtön jött a gondolat, hogy az csak úgy ér valamit, ha mellette mozgok is, ezt pedig követte az, hogy ez csak akkor lesz igazi, ha legalább heti ötször mozgok. Még semmit se kezdtem el, de már stresszelt az egész helyzet, úgy éreztem eluralkodik rajtam az, hogy én egyszerre nem tudok ennyi mindent véghez vinni. Eredmény: nem csináltam semmit.
A fordulópont nálam valahol azzal jött el, amikor megfogalmaztam magamnak a csak egy lépés koncepcióját. Így évek óta akárhányszor megtalál a gondolat, hogy de ez így nem ér semmit, mindig megerősítem magamban, hogy de, ez IS számít! Ehhez természetesen az is kellett, hogy szép lassan engedjek a maximalizmusomból. Hiszen ennek a végletekben való gondolkodásnak ez is a hátterében van. Valami vagy tökéletes vagy nem az és ha nem az már nem is ér annyit. Sok önismereti munka juttatott el oda, hogy elfogadjam, nem kell valaminek tökéletesnek lennie ahhoz, hogy jó legyen. Sose gondoltam volna, de a jegyes oktatásunkon hangzott el egy olyan mondat, amit a mai napig előveszek és segít abban, hogy kordába tartsam a perfekcionista törekvéseimet. „Ne akarj tökéletes lenni, az a hely már foglalt.” Nekem ez az emberi mivoltunkra világít rá, arra, hogy esendőek vagyunk és arra, hogy minden, amit teszünk az elég jó, úgy ahogy van.Így ma már hiszem, hogy nem kell a tökéletes, hogy a maximum minden nap valami teljesen mást jelent, de leginkább abban, hogy minden egyes lépés számít.
Nálam a csak egy lépés mentalitás kiváló megtestesítője, a vállalkozásom mellett, aminek szintén már nem egyszer futottam neki, a futás. Kereken három éve már, hogy valami által megihletődve egy leárazás során megvettem életem első futócipőjét. Aznap el is mentem róni a köröket a Duna partra, ami kb. 1 perc séta és 1 perc futásból állt ezen a ponton. Hetek alatt eljutottam oda, hogy már 20 percet le tudtam futni egy huzamban. Majd jött egy bokasérülés, és kimaradt egy hónap. Nem baj gondoltam, akkor kezdjük újra. Ekkor jött a hideg és egy új munkahely és megint elmaradtak a futások. Aztán benevezett a cégem az Ultrabalatonra, én meg miért ne alapon beneveztem és újra elkezdtem futni. Tartott ez kb. 3 hónapig, majd jött a szakdolgozat, megint hetek teltek el anélkül, hogy futócipőt húztam volna. Nem volt ez máshogy most sem, a karatén alatt.
Újraértelmeztem a már említett közmondást és nekem most már arról szól, hogy hozzam ki minden napból a lehető legtöbbet, és tegyem meg a tőlem telhető legtöbbet, bármennyi legyen is az az adott pillanatban. Az pedig, hogy elfogadtam, hogy igenis minden apró tett számít hozzásegített a céljaim eléréséhez, az eredményeim megbecsüléséhez, akár mekkorák is legyenek azok, és összességében egy boldogabb, teljesebb és kiegyensúlyozottabb élet eléréséhez.