Gondolat ébresztők, elmélkedések

Volt már szó korábban az újratervezésről, most ennek rokonát az újrakezdés jelenségét hoztam el nektek.

Az inspirációs szikrát a témához egy mai találkozón elhangzott mondat nyújtotta. Az egyik nagyon kedves barátnőmmel már épp hazafele vettük az irányt a margitszigeti sétánkból, amikor is szóba került, hogy mostanában már nem edz otthon, én pedig kíváncsian érdeklődtem az okokról. „Volt két hét amíg nem tudtam végezni az adott feladatokat, és utána meg már nem tudtam újrakezdeni.” Akkor és ott még nem is kezdtem vele túl sokat, ám itthon már a mai bejegyzés témáját fontolgatva megint felvillant bennem ez a mondat és a kérdés „De miért is nem?”

Legyinthetnénk egyszerűen, hogy motiváció- vagy akarathiány, ami mellesleg sokszor egy és ugyanazt takarja, és talán egy részről még lenne is némi valóságtartalma. Saját véleményem szerint sok esetben nem ezek állnak a háttérben, hanem egy olyan gondolkodásmód, ami csak szélsőségekben látja a világot. Pontosabban kategorikusan, azaz az információkat szigorúan elkülönülve tárolva.

Így sok esetben csak fekete vagy fehér, igaz vagy hamis létezik. Valami vagy így van vagy úgy van de semmiképpen sem egy kontinuum, amelyen bárhol elhelyezkedhetünk, éppen aktuális állapotunknak megfelelően.

Jelen példánkban két végletünk a következő: ha egyszer elkezdtem akkor csinálom VAGY nem csinálom. Nincs tovább, nincs más esély, nincs olyan, hogy néha csinálom, hogy csak időközönként, amikor éppen úgy tudom alakítani. Nem létezhet ugyanabban az univerzumban egymás mellett békében a hetente egyszer, a hét minden napján és a két hétig egyáltalán semmit sem és utána újra. Hisz vagy csinálom vagy nem. Még közmondásunk is van rá „Ha valamit csinálsz, azt csináld rendesen vagy ne is foglalkozz vele!”

Na de ki is mondja meg, hogy mi az, hogy rendesen? Ha valamivel egy kicsit foglalkozok, akkor az már nem is számít? Ha nem töltök vele naponta órákat, ha nem foglalkozok vele minden nap vagy valami olyan rendszerességgel, amit egyszer valaki megmondott, akkor az már nem is ér? Tényleg kevesebbet számít az, ha nagy ritkán megteszek egy-egy apró lépést, mint az, ha el se indulok? Én is nagyon sokáig éltem a csinálom vagy nem csinálom bűvöletében. Sőt nálam ez még gyönyörűen kiegészült azzal is, hogy akkor már mindent ’jól’ és ’rendesen’ akartam csinálni. Például nem volt elég, hogy elterveztem belefogok egy diétába, rögtön jött a gondolat, hogy az csak úgy ér valamit, ha mellette mozgok is, ezt pedig követte az, hogy ez csak akkor lesz igazi, ha legalább heti ötször mozgok. Még semmit se kezdtem el, de már stresszelt az egész helyzet, úgy éreztem eluralkodik rajtam az, hogy én egyszerre nem tudok ennyi mindent véghez vinni. Eredmény: nem csináltam semmit.

A fordulópont nálam valahol azzal jött el, amikor megfogalmaztam magamnak a csak egy lépés koncepcióját. Így évek óta akárhányszor megtalál a gondolat, hogy de ez így nem ér semmit, mindig megerősítem magamban, hogy de, ez IS számít! Ehhez természetesen az is kellett, hogy szép lassan engedjek a maximalizmusomból. Hiszen ennek a végletekben való gondolkodásnak ez is a hátterében van. Valami vagy tökéletes vagy nem az és ha nem az már nem is ér annyit. Sok önismereti munka juttatott el oda, hogy elfogadjam, nem kell valaminek tökéletesnek lennie ahhoz, hogy jó legyen. Sose gondoltam volna, de a jegyes oktatásunkon hangzott el egy olyan mondat, amit a mai napig előveszek és segít abban, hogy kordába tartsam a perfekcionista törekvéseimet. „Ne akarj tökéletes lenni, az a hely már foglalt.” Nekem ez az emberi mivoltunkra világít rá, arra, hogy esendőek vagyunk és arra, hogy minden, amit teszünk az elég jó, úgy ahogy van.Így ma már hiszem, hogy nem kell a tökéletes, hogy a maximum minden nap valami teljesen mást jelent, de leginkább abban, hogy minden egyes lépés számít.

Nálam a csak egy lépés mentalitás kiváló megtestesítője, a vállalkozásom mellett, aminek szintén már nem egyszer futottam neki, a futás. Kereken három éve már, hogy valami által megihletődve egy leárazás során megvettem életem első futócipőjét. Aznap el is mentem róni a köröket a Duna partra, ami kb. 1 perc séta és 1 perc futásból állt ezen a ponton. Hetek alatt eljutottam oda, hogy már 20 percet le tudtam futni egy huzamban. Majd jött egy bokasérülés, és kimaradt egy hónap. Nem baj gondoltam, akkor kezdjük újra. Ekkor jött a hideg és egy új munkahely és megint elmaradtak a futások. Aztán benevezett a cégem az Ultrabalatonra, én meg miért ne alapon beneveztem és újra elkezdtem futni. Tartott ez kb. 3 hónapig, majd jött a szakdolgozat, megint hetek teltek el anélkül, hogy futócipőt húztam volna. Nem volt ez máshogy most sem, a karatén alatt.

Újraértelmeztem a már említett közmondást és nekem most már arról szól, hogy hozzam ki minden napból a lehető legtöbbet, és tegyem meg a tőlem telhető legtöbbet, bármennyi legyen is az az adott pillanatban. Az pedig, hogy elfogadtam, hogy igenis minden apró tett számít hozzásegített a céljaim eléréséhez, az eredményeim megbecsüléséhez, akár mekkorák is legyenek azok, és összességében egy boldogabb, teljesebb és kiegyensúlyozottabb élet eléréséhez.   

Miután sikerült berendezkedni a karantén életre, körülbelül április közepén már megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon mi lesz, ha már nem a 34 nm-en kell töltenem a napjaim szinte minden emberi érintkezést kerülve. Akkor még nem töltöttem vele túl sok időt, de most, hogy tegnaptól a korlátozásokat megszüntették és már tényleg a kapujában vagyunk az újraindulásnak, így úgy döntöttem, tudatosabban is foglalkozok a kérdéssel.

Utólag könnyebb belátni, de mire elérkezett a március, én már a kimerültség határán voltam. Az elmúlt 3 évem a pszichológiai alapképzés, a részmunkaidős állás, az egyéb life coach illetve tréner képzések, valamint a családom és barátok zsonglőrködéséből állt. A csúcspont tavaly novemberben jött el, amikor, amikor már egyetemre nem jártam, de egyszerre dolgoztam teljes munkaidőben és mellette két projekt és egy induló vállalkozásért voltam felelős. Persze vitt előre a célom, hogy szép lassan, lépésenként haladjak előre azon az úton, amire hivatalosan is ráléptem 2016 őszén. Éreztem is már március elején, bár itt a vállalkozás, amivel még ezernyi dolog van, lankadt a lelkesedés, és egyre nehezebbek voltak a lépések. Így, ahogy jött a külső bezárkózás, úgy szép lassan én is bezárkóztam, lelassultam, sőt voltak olyan hetek, amiket teljes leállásnak nevezek.

Eleinte nehézséget okozott elfogadni azt, ha éppen nem csináltam semmit, ha azzal telt el egy nap, hogy csak fekszem, maximum főzéssel meg olvasással kiegészítve. De biztos volt olyan nap is, amikor tényleg egész nap nem csináltam semmit. Rettentő sok bűntudatot kellett levetkőznöm ezzel kapcsolatban, újra és újra megerősíteni magamban, hogy attól még nem vagyok kevesebb, ha vannak ilyen napok, nem ezen múlik az én értékem. Személy szerint úgy érzem ez nagyon jellemző manapság, hiszen leginkább az aktivitást díjazzuk, a passzivitás valamilyen úri hóbortnak tűnik és még azt is megvetjük. Így nem csoda, hogy nekem is ennyi küzdelmem volt ezzel kapcsolatban, sőt van még a mai napig is. Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Tervezek is a jövőben ezzel kapcsolatban indítani egy programot, ami az elvárások leépítését és az önelfogadást erősíti, hogy aki szeretné, annak meglegyenek ehhez a megfelelő eszközei.

Sok időt töltöttem azzal, hogy megnézzem ebben a helyzetben is mi az az aktivitás szint, ami számomra megfelelő. Alapvetően lassan induló vagyok, sok időm megy el a tervezéssel és előkészítéssel. Ezt követően jön egy periódus, amikor sokat és kitartóan tudok egy adott dologgal foglalkozni, ezt viszont egy pihenősebb időszak kell, hogy kövesse, ami számomra nem feltétlenül teljes passzivitás, sokszor csak annyi, hogy valami mással foglalkozom. Egy fajta hullámzás, mint a tenger vize. Nemrég találkoztam egy könyvvel, ami hasonlót ír le, egy fajta humán energia menedzsmentről szól az élet négy különböző síkján, úgy, mint a fizikai, emocionális, mentális és spirituális téren. E szerint akkor tudunk jól működni, ha mind a négy területen egyaránt fókuszálunk arra, hogy történjen erőkifejtés, de egyúttal arra is, hogy ezt pihenés kövesse. Ez mindenkinél más mértéket ölthet, egyéniek a szükségletek szintjei, ezért fontos megtalálni a saját egyensúlyunkat.

Vissza is tértünk ahhoz, hogy mi lesz most, hogy megint változik az élet.

Én arra jöttem rá, hogy nem minden szempontból szeretném ugyanonnan folytatni.

A jelenlegi egy kiváló lehetőség arra, hogy majdnem a nulláról építkezzek, úgy kezdjem el feltölteni a naptáram és a teendőimet, hogy amik igenis jól estek a leállás időszaka alatt, azokat megtartsam, ha nem is 100%-ban, de mondjuk körülbelül 75-ben. 😊 Ebből adódóan nagyon szeretnék a továbbiakban is főzni. Egyrészt azért, mert élvezem, kikapcsol és a délelőtti órákban amúgy is inkább a kézzel végzett munka az erősségem. Másrészt örömmel tölt el, hogy egészségeseket és finomakat eszünk a férjemmel. Ehhez kapcsolódik a mozgás, ahogy nyitottunk, újra eljárok futni és a karantén adta online jóga lehetőségével is élek.  

Nálam most ez lett a kiindulási pont és ehhez szeretném hozzátenni a vállalkozásomat, amit építek, szépítek, tisztázom a miérteket, a hogyanokat és a célokat. Szerencsére egyre erősödik bennem az, hogy jó helyen járok, ez az az út, amin szeretnék továbbmenni. Időközben harcolok a félelmeimmel és bizonytalanságaimmal, leküzdve azokat nap mint nap. Hisz ahogy a mondás is tartja, a bátorság nem a félelem hiánya, hanem, hogy túlnövünk a félelmeinken, és akkor is megtesszük a lépéseket, amik előre visznek minket, amikor nincsenek meg a konkrét válaszaink.

Pontosan ma van kettő hónapja, hogy az utolsó posztomat kitettem és úgy gondoltam, hogy ez egy jó pillanat lehet a visszatérésre. Habár az összes marketinges guru és kb. mindenki, aki csak egy kicsit is ért a közösségi médiához, úgy véli ez a legnagyobb hiba, amit elkövethettem, én mégis bevállaltam. Ez is egy volt a sok tanulság közül, amit megéltem az elmúlt két hónapban.

A mai nappal nem csak visszatérek, hanem egyúttal egy új sorozatot is indítok. Egy pár hete olvastam egy nagyon jó cikket D. Tóth Krisztától a közhelyekről és megihletődtem általa, ezért útjára indítom a ’Szubjektív Szombatot’! Hetente tervezek jelentkezni olyan szubjektív, saját önismereti tartalmakkal, amiknek leginkább az a célja, hogy azt mutassák be, nem vagyunk egyedül. Értem ezalatt azt, hogy tulajdonképpen a nagy többség ugyanazokkal a problémákkal, elakadásokkal és kihívásokkal küzd, mégis sokszor azt érezzük, másnak könnyebb, jobb, szebb, mert kívülről csak a végeredményt látjuk és ez alapján ítélünk. Úgy érzem, azzal is egy új szemléletmódot adok, ha megmutatom, nekem milyen megéléseim vannak, hogyan alkalmazom mindazt a hétköznapokban, amikről úgy általában beszélek, írok vagy tanítok 😊.

Tehát visszatérve az eredeti gondolathoz, a közösségi oldalas öngyilkossághoz, lássuk miért is vállaltam be és milyen tanulsággal lettem gazdagabb a megváltozott helyzetnek köszönhetően. Vigyázat veszélyes, őszinte tartalmak következnek!

Ott kezdődött, hogy március 11-én egyszer csak veszélyhelyzet lett Magyarországon a globális járvány miatt és mint oly sokan mások a következő hétfőn már én is szinte bevételek nélkül találtam magam, ekkori meglátásom szerint átmeneti jelleggel. Az első két hét azzal telt, hogy oldjam meg minél biztonságosabban és költséghatékonyabban az itthoni élelem ellátmányt, tekintve, hogy egészen ezidáig azzal a filozófiával éltem, hogy csak az legyen itthon, amit meg is eszünk, hogy semmit ne keljen kidobni. Tehát gyorsan kellett egy itthoni készlet feltöltés (létrehozás? :D) a szinte már nem létező bolti készletekből és lehetetlen online rendelésekből. Miért is volt ez annyira fontos és nem csak nekem, hanem az egész világnak? Ha valaki valaha hallott már Maslow piramisáról, akkor már sejtheti. Ennek az emberi szükségleteket rangsoroló piramisnak a legalján a fiziológiás szükségletek vannak, melyhez az alapvető fiziológiás szükségletek, úgy mint az éhség, szomjúság, stb. tartoznak. Így alapvető, hogy mindenki erről próbált meg szinte azonnal gondoskodni. Miután sikeresen vettem ezt az akadályt és hivatalosan is hadtáp felelőssé léptem elő itthon jött az első igazi törés, amikor nem csak ideiglenesen veszítettem el a fő bevételi forrásom, hanem véglegesen.

Tanulság: Külső nyomás révén újratervezni sokkal sz@… akarom mondani rosszabb…

Sokszor terveztem már át meglévő dolgokat felnőttkorom során. Többször váltottam munkahelyet és 27 évesen egy teljesen új, több éves képzést igénylő szakmába kezdtem bele, de tettem ezt mindig tudatosan, és legfőképp azért, mert én emellett tettem le a voksomat. Habár gyerekként sokszor megéltem a tehetetlenség érzését, amióta én felelek magamért ilyen még nem történt velem. Egyrészt nagyon új volt, másrészt sok gyermekkori érzelmet is a felszínre hozott. Mindazt, amit biztosnak hittem, ami mellett egy újabb lépést tehettem az új szakmám felé, most összedőlni látszott. Úgy éreztem arra kényszerítenek, amit nem akarok, hogy megfosztanak attól a lehetőségtől, hogy kiteljesedjek. Úgy éreztem, fel kell adnom az álmom, amiért az elmúlt három évben keményen dolgoztam. Veszteséget éreztem és ez fájt. Nagyon fájt. Viszont mivel már egy ideje azon dolgozom, hogy amennyire egy helyzet engedi megéljem az érzéseimet azok elfojtása helyett, így hagytam, hogy fájjon. Ott voltam ezzel a kétségbeeséssel, reménytelenséggel és kényszerrel. Egy ideig vele voltam, volt, hogy egyedül, volt, hogy szakember segítségével, volt, hogy család és baráti támogatással. Majd lassan elkezdtem tisztábban látni, és habár elég hamar jöttek ötletek, hogy hogyan is kellene tovább építkezni, tényleges lépéseket nem tudtam tenni annak érdekében, hogy az új irány felé haladjak. Habár érzelmileg már nem fojtogatott, viszont megbénított, én pedig pihenőre tettem magam. Megengedtem magamnak, hogy ne az elvárások, az előírások szerint működjek, hanem hogy bízzak abban, úgy is rendbe lesznek a dolgok, úgy is el tudom érni a céljaim, ha ebben a helyzetben megengedem magamnak a szünetet. Elfogadtam, hogy most ez van és nem küzdöttem ellene. Megjelentek azok a minőségek, amikre egyre több figyelmet szentelek: a türelem, az elfogadás, az itt és most, valamint az együttérzés, elsőként mindez önmagammal szemben.