Évekkel ezelőtt történt, hogy egy tanfolyami alkalom kellős közepén megszületett a csak egy lépés ötlete. Tisztán emlékszem arra a megkönnyebbülésre, amit akkor éreztem, amikor egyszer csak rájöttem, hogy nem kell előre tudni mindent, nem kell, hogy egyszerre, teljes egészében elkészüljenek a dolgok. Tényleg elég csak látni és megtenni a következő lépést.
Ezt követően ez szinte egy mantra lett számomra. Akárhányszor úgy éreztem, hogy összenyom a sok tennivaló, a megvalósítandó tervek és a millió hogyan, akkor jött önmagam megnyugtatása.
„Elég csak egy dolgot tenned, csak egyet tegyél meg, aztán ha az megvan, megnézzük belefér-e még egy. Ha igen, tök jó, ha nem, az is teljesen rendben van.”
Amikor pedig már a vállalkozás indítása következett, egyértelmű volt számomra, hogy ennek ez legyen az egyik fő üzenete, hogy elég csak egy lépés, bármi is legyen az. Viszont az is igaz volt, hogy azt is elhittem, hogy tényleg mindig kell egy lépés. Az állandó cselekvésbe űztem ezzel magam és hatalmas volt a bűntudat, ha nem volt lépés. Hiszen, ha nincs lépés, hogyan lesz előrejutás? Menni kell, haladni kell, akkor lesz csak eredmény (azóta már ezt a „kell” mantrát is elkezdtem átírni, jó lesz egy következő bejegyzés témájának 😊).
A világjárvány okozta leállás hozta számomra a megvilágosodást ezzel kapcsolatban. Egy bűntudat fürdőzés kellős közepette tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy „Mi van, ha nem kell mindig tenni valamit? Mi van, ha a következő lépés a megállás?” Döbbentem álltam a felfedezés előtt, ízlelgettem, hogy milyen is ez. Arra jutottam, hogy legalább annyira felszabadító, mint az az eredeti felfedezésem, hogy elég csak egy lépés.
Úgyhogy engedélyt adtam magamnak arra, hogy megálljak. Számomra ez még mindig nem jelentett teljes leállást vagy passzivitást, már gyerekkoromban is állandóan azt hallgattam a nagymamámtól, hogy „be vagyok sózva” mert állandóan pörögtem. Azt viszont megengedtem magamnak, hogy máson pörögjek, ne pedig a vállalkozásomon. Három éve csak ekörül forgott minden. Kifejező is a forgás, mert konkrétan az egész életemet felforgattam annak érdekében, hogy egy teljesen új pályán induljak el.
Most már elengedhetetlennek gondolom, hogy felismerjük saját életünkben a megállás szükségességét és fontosságát. Azt, hogy ennek is lehet tere és ideje és ezt meg is engedjük magunknak. Ez megnyilvánulhat a teljes semmittevésben, vagy ahogy az olaszok mondanánk, a csodálatos „il dolce far niente”-ben, vagy lehet az is, hogy választunk egy számunkra feltöltő tevékenységet. Bármit, amit csak azért csinálunk mert nekünk az jó, nem számít más mennyire értelmetlennek, időpazarlásnak vagy hülyeségnek gondolja. Hadd gondolja, ha számunkra az ad valamit, amit más nem tud.
Azt is fontosnak tartom, hogy ha ez elsőre nem megy, ha bűntudatunk van, amikor ezt megtesszük, az is teljesen rendben van. Lássuk, hogy már hosszú évek óta futtatunk egy olyan lemezt, amit nem feltétlenül egyszerű lecserélni. Az már önmagában egy lépés lehet, hogy egyáltalán ennek a gondolatát közel engedjük magunkhoz, hogy lehetségesnek tekintjük azt, hogy a megállás is egy opció számunkra. Még akkor is, ha ezt az elején vagy akár sokáig követi egy olyan érzés, hogy ezt nem lehet, nem szabad vagy nem érdemlem meg. Gyakorlással könnyebb lesz.
Emlékezzünk rá, hogy bármilyen apró is legyen, de minden egyes ilyen tettünk hozzánk tesz és előre visz minket abba az irányba, amelybe menni szeretnénk.
