A múlt heti bejegyzésben már említettem a jó öreg „kell” mantrát, arra gondoltam, be is hozom témának erre a hétre. Nem tudom te hányszor használod a mindennapjaidban azt, hogy „Ezt így kell…” vagy „Ezt meg kell…”, azt tudom, hogy nekem nagyon sokáig életem számos területén gyakorolt hatást a „nem kell”. Nem kevés frusztrációval, kellemetlenséggel, idegeskedéssel vagy akár bűntudattal tud járni. Azt is tudom, hogy időre lehet szükség, amíg kvázi leszokunk róla, ahogyan azt is, hogy bizony kitartással lehetséges.
Eszembe is jut egy történet, ami most már jó pár évvel ezelőtt zajlott. Emlékszem, akkor még adótanácsadóként tengettem napjaimat egy nemzetközi multinacionális cégnél. Egyik nap teljesen letörve érkeztem be a munkahelyemre, a legnagyobb őszinteséggel semmi kedvem nem volt ott lenni. Fáradtnak éreztem magam és legszívesebben bárhol lettem volna, csak nem ott. Annyira tisztán itt van bennem még most is az a gondolat és érzés együttes, amint beléptem a forgóajtón.
„Nem akarok itt lenni, utálom az egészet, de nincs más, ez van, itt kell lennem, mert dolgozni kell, nincs más lehetőség. Az ember nem áll fel csak úgy cakompakk a munkahelyén, hogy akkor majd lesz valami.”
Anélkül, hogy most kitérnék arra mennyi gyönyörű korlátozó hiedelemmel teli ez a kijelentés, most csak fókuszáljunk arra a két „kell” szóra, na meg arra a bizonyos „nincs más lehetőségre”.
Ennek a kijelentésnek az első megkérdőjelezése sokkal korábban érkezett, mint ahogyan én arra készen álltam volna. Amint már a bekapcsolt számítógépemnél ültem, gyorsan meg is osztottam ezeket a gondolatokat az egyik barátnőmmel, akivel együtt dolgoztunk ennél a cégnél. Elküldtem neki chat-en, ugyanazokat a sorokat, amik a fejemben is cikáztak, azóta, hogy kinyitottam aznap a szemem. Amire nem számítottam, az a válasz volt. „Orsi, ez nem igaz, az hogy itt vagy, az a te választásod.” Kiguvadt szemekkel néztem a monitort és frusztrációm felháborodásba tört át.
„Mi az, hogy az én választásom?”
Gondoltam, majd természetesen ment is az üzenet, hogy ez aztán biztos nem így van, mert ugyan én ezt nem választanám. Közben meg tudtam, hogy nem hiába a felháborodás, valahol legbelül éreztem én ennek a mondatnak az igazságtartalmát. Hogy igenis ezt én választom és ezzel egyidejűleg a szenvedést is választom, amit ez nekem okoz. Ezzel szembesülni viszont akkor és ott, még képtelen voltam.
A szabadságnak ára van, szoktam mondani, az ár pedig a felelősség. Ha én elfogadom azt, hogy mindig minden körülmények között van választásom (már pedig van), akkor létezésem teljesen egésze, annak minden történése és ezzel egyidejűleg az ebben lévő érzelmek, az én felelősségem. Ahogyan elkezdtem ezt a gondolatot szép lassan magamhoz közel engedni, először csak a súlyát éreztem. Leginkább amiatt, mivel bűntudatom volt, hogy cserben hagytam saját magam. Hisz, ha mindig minden rajtam múlik, akkor már nem hibáztathatok másokat vagy a körülményeket, hisz mindig dönthetek másképp. Ha pedig ugyanazt választom, ami nekem nem jó, akkor én vagyok a hunyó.
Majd ahogy telt az idő és ahogy én egyre inkább megbarátkoztam ezzel a felfogással, úgy csökkentek az ólomsúlyok, amik addig rám nehezedtek. A nehézséget a könnyedség és a szabadság érzése vette át. Az a tudat, hogy azáltal, hogy van választásom, az életem teljesen az én befolyásom alatt áll. Félreértés ne essék, ez nem arról szól, hogy minden eseményt én kontrollálok, sőt inkább ennek az ellenkezője. Felismertem, hogy bármi történjék is, az, hogy én azt hogyan értelmezem és hogyan reagálok rá, mindig az én kezemben lesz. Ezt senki se veheti el tőlem, soha semmilyen körülmények között. Ez volt az a pont, ahol végre fellélegeztem.
A választásainknak hatalmas ereje van, mert hatással van életünk minden egyes pillanatára. Talán pont ez a legszebb benne, hogy bármit bármikor megváltoztathatunk vele. Meg lehet, hogy időre van szükség hozzá, mint ahogyan bármily új szokás kialakítása is időbe telik, de megint csak mi döntjük el, hogy mire szánjuk az időnk. A régi, berögzült sémák nyomatékosítására vagy az újak kiépítésére.
