Szubjektív szombat #7 – Mi van akkor, ha nem megy?

Van az úgy, hogy engem is elhagynak a magvas gondolatok és csak ülök és nézem a virtuális papírt. Szeretnék Nektek adni, de belül csend honol és az 5 éves Orsi duzzogva ül, hogy őt már pedig hagyják békén, neki semmihez sincs kedve. Így a mai szubjektív szombat témája ez lett, mi van akkor, ha nem megy vagy nem úgy megy ahogyan mi azt elterveztük?

Ezekhez a heti nagyobb témákhoz általában a hét során szerzem az ihletet. Egy baráti beszélgetés, egy tanácsadás az egyik ügyféllel vagy saját magam terápiája meg is szokta hozni gyümölcsét, de nem mindig. Mit tesz ilyenkor az elveszett tanácsadó, aki lehet kívülről látszólag tudja a válaszokat? Megmutatja, hogy mindenkinek vannak olyan időszakai, amikor nem tudja a választ. Ez lehet egy perc, egy óra, egy nap, hetek, de akár hónapok is. Vannak céljaink, készítünk hozzájuk megvalósítási terveket, és aztán jön az élet a „nem tudom” válaszaival együtt.

Mit tudunk tenni olyankor, amikor üresen bámuljunk azt a csodálatosan papírra vetett kivitelezési mentrendet közben, mélyen belül azt érezve, hogy nem megy? Fáradtak vagyunk vagy reményvesztettek, esetleg eredményekre vágyunk, de úgy érezzük a semmit kapjuk cserébe. Igazából mindegy is az ok, de nincs motiváció, kedv, lelkesedés, a feladat viszont vár, más pedig nem csinálja meg helyettünk. Nekem erre volt már sok féle reakcióm, a következőkben valamiféle saját megküzdési evolúciót vázolok fel.

Igencsak erős megfelelési kényszerből akkor is megcsináltam, ha semmi kedvem nem volt hozzá. Azt tanultam meg, hogy az élet nem kívánság műsor, vannak dolgok, amiket megcsinálunk, mert meg kell őket csinálni, kész. Persze utáltam minden percét, de hát ez van, mi mást tehetnék?

Volt, hogy fogtam és nem csináltam semmit. Jól megbeszéltem magammal, hogy nekem ehhez aztán semmi kedvem és hát miért is ne lehetne az, hogy ha nem akarom, akkor nem csinálom? Így is tettem, majd fürödtem a bűntudatban, hogy nem csinálok semmit, hogy azért mégiscsak kellene és hogy így aztán sose lesz kész. Amúgy meg mit képzelek én magamról, hogy rám nem vonatkoznak a szabályok, amik mindenki másra is, más is megcsinálja, akkor nekem ugyan mi bajom van? Na ezt biztos nem nevezhetjük édes semmitevésnek.

A következőkben próbáltam felmérni, azt, hogy honnan ered az a muszáj, amit én ahhoz a feladathoz rendeltem. Tehát ténylegesen valami olyasmiről volt szó, amit valami elérése érdekében meg kellett tennem, vagy csak én ragasztottam rá a címkét, hogy kell. Például, ha másnap volt a határideje egy beadandónak akkor, ha nem szerettem volna megbukni, akkor maradt az, hogy megcsinálom, kedv ide vagy oda. De elkezdtem elengedi olyanokat, hogy porszívózni kell, mert már egy hete takarítottunk. Ez már hozott némi felszabadulást.

Most már ott tartok, hogy nem csak a kell eredetét vizsgálom, hanem azt is miért is csinálom én éppen azt, amit. Miért létezik egyáltalán az a feladat, mi a célom vele vagy mit ad nekem, ha elkészül? Valamint akkor is elkezdem, ha nem tudom az elején, hogy mi lesz a vége vagy a közepe. Például, akkor is leülök a vállalkozásommal foglalkozni, ha épp poszt ötletem nincs, pedig ez lenne a feladat, de át tudom nézni az egyéb feladataimat, megtervezni a következő napokat vagy fejleszteni magam egy olvasmánnyal vagy videóval.

Így született meg végül ez a mai bejegyzés is. Adtam magamnak időt, próbáltam nem sürgetni az elkészültét és akkor sem kétségbeesni, amikor végre leültem megírni, de még mindig nem volt ihlet. Ilyenkor ugyan úgy ott villogott a szemem előtt a csak egy lépés, mint bármilyen másik esetben. Csak írj egy mondatot, aztán még egyet, egyszer csak elkészül. És tényleg, tessék, elkészült.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük